Gyakran érezzük úgy, hogy a mindennapi mókuskerékben elveszítjük a gyermeki kíváncsiságunkat. A munka, a háztartás és a kötelezettségek között ritkán marad időnk és energiánk arra, hogy valami teljesen ismeretlenbe fogjunk. Mégis, a belső vágy sokszor ott motoszkál bennünk, hogy kipróbáljunk egy új sportot, hangszert vagy kézműves technikát. Vajon mi tart vissza minket attól, hogy újra tanítványok legyünk, és miért érezzük olyan nehéznek az első lépés megtételét?
A tökéletesség csapdája és a kezdők szorongása
Felnőttként hozzászoktunk ahhoz, hogy a saját területünkön szakértők vagyunk, vagy legalábbis magabiztosan mozgunk. Amikor valami újba kezdünk, hirtelen szembe kell néznünk a saját ügyetlenségünkkel és tudatlanságunkkal. Ez a kiszolgáltatott állapot sokak számára ijesztő, hiszen a társadalmi elvárások szerint mindig a legjobb formánkat kell hoznunk. Félünk a kudarctól, és attól, hogy mások esetleg kinevetnek a kezdeti botladozásaink miatt.
A közösségi média sem segít ebben a helyzetben, hiszen ott mindenki csak a végeredményt mutatja meg. Látjuk a tökéletesen megfestett képeket, a profi módon kivitelezett jóga-pózokat és a hibátlanul elkészített süteményeket. Elfelejtjük, hogy ezen eredmények mögött évekig tartó gyakorlás és rengeteg rontott kísérlet áll. Az összehasonlítás kényszere megbénítja az alkotókedvünket, mielőtt még egyáltalán elkezdenénk a munkát. Inkább bele sem fogunk, csak hogy elkerüljük a középszerűség érzését. Pedig a fejlődéshez vezető út éppen ezeken a tökéletlen pillanatokon keresztül vezet.
Fontos felismernünk, hogy senki sem születik mesternek. A tanulás folyamata alapvetően magában hordozza a tévedés lehetőségét. Ha engedélyt adunk magunknak a hibázásra, azzal egy hatalmas súlyt veszünk le a saját vállunkról.
Miért felejtettük el a játék tiszta örömét?
Gyerekként nem azért rajzoltunk vagy szaladgáltunk, hogy világhírű művészek vagy olimpikonok legyünk. Egyszerűen élveztük a tevékenységet, a színeket, a mozgást és a felfedezést. Ahogy idősödünk, a hobbijainkat is hajlamosak vagyunk a hasznosság szemüvegén keresztül nézni. Feltesszük a kérdést, hogy mi értelme van ennek, vagy hogyan profitálhatunk belőle a jövőben. Ez a fajta célorientáltság teljesen kiöli a játékosságot a szabadidőnkből.
A tiszta öröm forrása az, amikor elmerülünk egy tevékenységben anélkül, hogy a végeredményen aggódnánk. Ezt nevezik a pszichológiában flow-élménynek, amikor az időérzékünk megszűnik. Ha csak a teljesítményre koncentrálunk, pont ezt a felszabadító érzést veszítjük el. Érdemes lenne visszatalálni ahhoz az állapothoz, amikor a cselekvés maga volt a jutalom.
A fejlődés görbéje nem mindig egyenes vonalú
Sokan azt várják, hogy minden egyes gyakorlással látványosan jobbak lesznek. A valóságban azonban a tanulás gyakran platókkal és visszaesésekkel van tele. Ez a bizonytalanság könnyen kedvét szegi a lelkes kezdőknek.
Vannak napok, amikor úgy érezzük, semmit sem haladtunk előre, sőt, talán még rosszabbul is megy, mint legutóbb. Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nincs tehetségünk az adott dologhoz. A tehetség azonban csak egy kis része a sikernek, a maradékot a kitartás és a türelem teszi ki. Ha túljutunk ezeken a holtpontokon, a fejlődés hirtelen újra megindulhat. A lényeg, hogy ne adjuk fel az első nehézségnél, mert a valódi áttörések a kitartás után érkeznek.
Érdemes naplót vezetni vagy fotókat készíteni a folyamatról. Ha visszanézzük, honnan indultunk egy hónappal ezelőtt, rájövünk, hogy igenis sokat léptünk előre. A saját magunkhoz mért fejlődés sokkal motiválóbb, mint másokhoz hasonlítani magunkat. A kis győzelmek ünneplése segít fenntartani a lelkesedést a hosszú távú célok eléréséhez.
A tanulás során az agyunk új idegpályákat épít ki, ami felnőttkorban is lehetséges. Ezt nevezik neuroplaszticitásnak, és ez a folyamat segít frissen tartani a szellemi képességeinket is. Nemcsak egy új készséget sajátítunk el, hanem karbantartjuk az elménket is. Ezért az új hobbik választása egyfajta befektetés az egészségünkbe. Még ha nem is leszünk profik, az agyunk hálás lesz a kihívásért. Minden egyes új mozdulat vagy információ egy újabb építőkocka a mentális rugalmasságunkhoz.
Hogyan győzhetjük le a belső kritikusunk hangját?
Mindannyiunk fejében ott van egy hang, amely folyamatosan kommentálja a tetteinket. Ez a belső kritikus gyakran kegyetlenebb, mint bármilyen külső bíráló. Azt suttogja, hogy túl öregek vagyunk ehhez, vagy hogy nincs értelme pazarolni az időt. Fontos felismerni, hogy ez a hang csak a félelem kivetülése, nem pedig a valóság.
Próbáljuk meg ezt a hangot egy támogató barát hangjára cserélni. Mit mondanánk egy szerettünknek, aki éppen valami újba kezd? Valószínűleg bátorítanánk és dicsérnénk az erőfeszítéseit ahelyett, hogy a hibáit sorolnánk.
A tudatos jelenlét technikái sokat segíthetnek ebben a folyamatban. Ha megtanuljuk megfigyelni a gondolatainkat ítélkezés nélkül, könnyebben elengedhetjük az önostorozást. Koncentráljunk az érzékszerveinkre, az ecset érintésére a papíron, vagy a hangszerek rezgésére. Ha a jelenben maradunk, a kritikus hang elhalkul, és átadja a helyét az élménynek. Ez a mentális váltás alapvető fontosságú a hosszú távú elköteleződéshez.
A közösség ereje a tanulási folyamatban
Bár egyedül is lehet tanulni, egy támogató közösséghez való csatlakozás megsokszorozhatja a motivációt. Ha látjuk, hogy mások is hasonló nehézségekkel küzdenek, máris kevésbé érezzük magunkat elveszettnek. A csoportos órákon vagy online fórumokon megoszthatjuk a tapasztalatainkat és a tippjeinket. A közös nevetés egy-egy elvétett lépésen vagy félrecsúszott hangon oldja a feszültséget. Ráadásul a társasági élmény miatt szívesebben járunk majd el a foglalkozásokra akkor is, ha éppen fáradtak vagyunk. A barátságok, amelyek egy közös hobbi mentén köttetnek, gyakran mélyek és tartósak maradnak.
Egy jó mentor vagy tanár szintén kulcsfontosságú lehet az indulásnál. Ő az, aki látja a lehetőséget bennünk, amikor mi még csak a hibákat vesszük észre. A megfelelő iránymutatás segít elkerülni a felesleges köröket és a korai kiégést. Ne féljünk segítséget kérni, hiszen senki sem várja el, hogy egyedül fejtsük meg a világ összes rejtélyét.
Kis lépésekkel a magabiztos tudás felé
A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, ha azonnal túl nagy fába vágjuk a fejszénket. Ha rögtön egy maratont akarunk lefutni edzés nélkül, garantált a kudarc és a sérülés. Helyette tűzzünk ki apró, elérhető célokat minden hétre. Egy új akkord megtanulása vagy öt perc napi gyakorlás már hatalmas sikernek számít.
A rendszeresség sokkal fontosabb, mint az intenzitás. Inkább foglalkozzunk az új hobbinkkal naponta tíz percet, mint hetente egyszer három órát. Ez a módszer segít beépíteni a tevékenységet a napi rutinunkba, így nem igényel majd akkora akaraterőt az elkezdése. Idővel ezek az apró mozdulatok szokássá válnak, és már hiányozni fognak, ha elmaradnak. A türelem önmagunkkal szemben a legfontosabb erény a tanulás során.
Ne feledjük, hogy az út maga a cél. Minden egyes perc, amit valami új felfedezésével töltünk, gazdagítja a személyiségünket. A kíváncsiság megőrzése az egyik legjobb ellenszere az öregedésnek és a fásultságnak.
Vágjunk bele bátran abba a dologba, amit már régóta halogatunk! Nem kell tökéletesnek lennünk, csak elszántnak és nyitottnak az újdonságokra. A legrosszabb, ami történhet, hogy szerzünk egy új tapasztalatot, a legjobb pedig, hogy találunk valamit, ami évekig örömet okoz majd.
