Valamikor régen, az iskolapadban vagy a kollégiumi szobában még minden olyan egyszerűnek tűnt. Elég volt egy közös kedvenc zenekar vagy egy unalmas matekóra, és máris elválaszthatatlan szövetségek köttettek. Felnőttként azonban a barátkozás már nem megy ilyen magától értetődően, sőt, gyakran kifejezetten ijesztőnek tűnik. Sokan érezzük úgy, hogy bár vágyunk a mélyebb emberi kapcsolatokra, a mindennapok mókuskereke és a belső gátjaink megakadályozzák az új ismeretségeket.
A közös terek és a spontaneitás hiánya
Gyerekkorunkban és fiatal felnőttként a környezetünk szinte tálcán kínálta a lehetőségeket a kapcsolódásra. Az iskola, az egyetem vagy az első munkahelyek olyan fix pontok voltak, ahol nap mint nap ugyanazokkal az emberekkel találkoztunk. Ezekben a helyzetekben nem kellett külön energiát fektetni a találkozók megszervezésébe, hiszen a fizikai közelség adott volt. A közösen átélt stresszhelyzetek, mint a vizsgák vagy a határidők, pedig gyorsan összehozták a hasonló gondolkodásúakat.
Ma már a legtöbb nő élete szigorúan beosztott naptárak szerint zajlik, ahol minden percnek megvan a helye. A spontán kávézások és a hosszú, cél nélküli beszélgetések helyét átvették a precízen megtervezett logisztikai feladatok. Ha találkozunk is valakivel, gyakran érezzük a sürgető kényszert, hogy haladnunk kell tovább a teendőinkkel. Ez a folyamatos időprés pedig nem kedvez a barátságok természetes kialakulásának.
A korábbi csalódások súlya a vállunkon
Harminc vagy negyven felett már mindannyian hordozunk magunkkal érzelmi csomagokat, amelyek befolyásolják a nyitottságunkat. Lehet, hogy egy korábbi legjobb barátnőnk elárult minket, vagy egyszerűen csak fájdalmas volt látni, ahogy egy fontos kapcsolat az idővel elkopott. Ezek az élmények óvatossá tesznek minket, és tudat alatt egy védőfalat építünk magunk köré. Nem akarunk újra sebezhetővé válni egy idegen előtt, mert félünk az esetleges újabb elutasítástól vagy csalódástól. Ez az önvédelmi mechanizmus bár megvéd a fájdalomtól, egyben el is szigetel a lehetséges új barátoktól.
Gyakran megelégszünk a felszínes csevegéssel a játszótéren vagy az edzőteremben, mert az biztonságosabbnak tűnik. Mélyebb témákba nem kezdünk bele, nehogy túl soknak vagy tolakodónak tartsanak minket. Pedig a valódi barátság éppen ott kezdődik, ahol a maszkokat végre merjük levenni.
A prioritások kényszerű átrendeződése
A felnőtt életünk során a fókuszunk óhatatlanul eltolódik a barátokról a család és a karrier irányába. A párkapcsolat, a gyereknevelés és az idősödő szülők gondozása rengeteg érzelmi energiát emészt fel minden nap. Estére gyakran annyira kimerülünk, hogy már nincs kedvünk egy új ember megismeréséhez szükséges erőfeszítéseket megtenni. A meglévő, régi barátságok ápolása is sokszor nehézségekbe ütközik, nemhogy újak építése.
Sokszor érezzük úgy, hogy a barátkozás egyfajta luxus, amire jelenleg nincs kapacitásunk a fontossági sorrendben. Ha választanunk kell az alvás, a takarítás és egy ismeretlennel való találkozás között, ritkán nyer az utóbbi. Ez azonban hosszú távon magányossághoz vezethet, hiszen a párunk vagy a gyerekeink nem tudják pótolni a baráti támogatást. A női sorsközösség megélése olyan erőforrás, amelyre minden életszakaszban szükségünk lenne a mentális egészségünkhöz. Fontos lenne felismerni, hogy a barátkozásra fordított idő nem elvesztegetett perc, hanem befektetés önmagunkba.
A digitális kapcsolódás illúziója
A közösségi média megjelenése alapjaiban változtatta meg azt, ahogyan a kapcsolatainkról gondolkodunk. Azt hisszük, hogy ha látjuk valakinek a fotóit és tudjuk, hol nyaralt, akkor valóban ismerjük is őt. Ez a fajta digitális közelség azonban gyakran csak a magányunkat leplezi el a mindennapokban.
A képernyők mögött ülve könnyebb fenntartani a tökéletesség látszatát, mint szemtől szemben megmutatni a gyengeségeinket. A lájkok és rövid kommentek világa nem helyettesíti a közös nevetéseket vagy a megértő hallgatást egy nehéz nap után. Sokszor megelégszünk ezzel a felszínes interakcióval, mert kevesebb kockázattal jár, mint egy élő találkozó. Közben elfelejtjük, hogy a valódi intimitáshoz fizikai jelenlét és osztatlan figyelem is kellene. A virtuális világban való létezés pedig elszívja azt a szociális energiát, amit valódi közösségépítésre is fordíthatnánk.
Bátorság a sebezhetőség felvállalásához
Az új barátságok kötéséhez felnőttként újra meg kell tanulnunk kezdeményezni. Ez sokszor olyan érzés, mintha ismét randiznánk, annak minden bizonytalanságával és izgalmával együtt. Be kell vallanunk magunknak és másoknak is, hogy szükségünk van társaságra és támogatásra. A sebezhetőség felvállalása az első lépés ahhoz, hogy valaki közelebb kerülhessen hozzánk a mindennapokban. Nem kell rögtön a legmélyebb titkainkat feltárni, de az őszinte érdeklődés sokat segíthet.
Kezdjük kicsiben, például hívjunk el valakit egy közös sétára vagy egy gyors kávéra a munkahelyünk közelében. Ne várjuk meg, amíg a másik teszi meg az első lépést, mert valószínűleg ő is hasonlóan fél. A közös hobbi vagy egy tanfolyam remek kiindulópont lehet, hiszen ott máris van egy biztos alap.
A kitartás is kulcsfontosságú, hiszen a mély kapcsolatok nem egyetlen délután alatt épülnek fel. Merjünk újra próbálkozni akkor is, ha az első néhány találkozás nem vezetett életre szóló barátsághoz.
A felnőttkori barátkozás nem lehetetlen, csupán tudatosságot és türelmet igényel tőlünk. Bár a körülmények és a belső gátjaink gyakran ellene dolgoznak, a befektetett energia mindig megtérül. Egy igaz barátnő jelenléte olyan biztonsági hálót jelent, amely segít átvészelni az élet legnagyobb viharait is. Ne féljünk kinyitni az ajtót az új emberek előtt, hiszen sosem tudhatjuk, kitől kapjuk a következő meghatározó élményt.
